1241 tavaszán Batu kán serege három helyen tört be magyar földre. A főerő a Sajó völgyében ütközött meg a királyi sereggel, melynek nagy része holtan maradt a csatatéren, maradványai pedig a menekült királlyal a Dunántúlt kísérelték meg védelmezni. Erdélybe két tatár sereg nyomult, az egyik Kadan vezetése alatt a radnai hágón átkelve , Radna német lakosságú, gazdag bányavárost vette ostrom alá, majd Besztercét dúlta föl. Kolozsvár is elesett, ahol az egykorú forrás szerint a tatárok „számlálhatatlan sokaságú magyart” mészároltak le, majd a Meszesi-kapun át kivonultak a magyar Alföldre, hogy Batu csapataihoz csatlakozzanak. A másik tatár sereget Bogutaj vezette az Ojtozi-szoroson át, az erdélyi hadak élén álló Pósa vajda ellen, aki azonban a csatával együtt életét is elvesztette. Nagyszeben, Gyulafehérvár egymás után estek el, s a tatárok minden ellenállást megtörve, falvakat, városokat lángba borítva, a lakosságot lemészárolva a Maros mentén vonultak tovább nyugat felé.

Sikeres ellenállást csak Magyarország nyugati felében tudtak a nagyobb várak kifejteni, egyébként a Dunától keletre esö országrész egészében tatár uralom alá került. A tatárok nemcsak az ellenállókat, hanem a védtelen lakosságot is halomra gyilkolták, s csak azok menekülhettek meg, akik idejében elrejtöztek az erdökben, vagy felhúzódtak a járhatatlan hegyvidékre. Minthogy azonban a tatárok, számításaik ellenére, egyetlen rohammal nem tudták egész Magyarországot kézre keríteni, fel kellett készülniök a Dunántúl meghódítására. Ezért csellel elöcsalogatták a rejtözködöket, bántatlanságot ígérve nekik, hogy mezei munkájukat folytatva, a tatár hadak ellátását biztosítsák. Aratás után azonban a félrevezetett  népet könyörtelenül lemészárolták, nehogy hátukban veszedelmet hagyjanak, mikor a befagyott Dunán átkelve, a következö év elején Magyarország nyugati felének meghódítására indulnak. A királyt mégsem sikerült elfogniuk, sem a fontosabb várakat bevenniük, s mikor otthonról a nagykán halálhíre megérkezett, az osztozkodásból kimaradni nem akaró Batu, kivonult Magyarországról, melyet visszafelé haladtában még egyszer kirabolt és feldúlt.

Rogerius mester,nagyváradi kanonok, Várad alatt saját szemeivel is láthatta a tatárokat. Végigszenvedve a tatárjárást, mindaddig bujdosott, amíg IV. Béla seregével vissza nem tért az országba. Váradon nemsokára főesperes lett, majd 1243-ban IV. Ince pápa soproni főesperessé nevezte ki. 1249-ben a pápa Ugrin spalatói érsek utódává nevezte ki, ezt a tisztséget 1251-től haláláig viselte.Sopronban írta meg a magyarországi tatárjárásnak, különösen pedig saját bujdosásának történetét Carmen miserabile (Siralmas Ének) címen. Művét először Pruisz János váradi püspök nyomatta ki Thuróczy János krónikája 1488. évi brünni kiadása függelékéül.(Rogerius mester nevét egyébként napjainkban,Nagyváradon ,egy lakótelepi negyed viseli.)Rogerius mester, mint szemtanú írja le a szörnyű vérengzéseket,gyújtogatásokat. A Maros völgyén felfelé haladva több napi járóföldre nem találkozott Erdélyben,élö emberrel. Először a Kolozs megyei Fráta falu környékén egy erdős hegyen bukkant emberekre, akik ott kerestek maguknak menedéket.

A tatárjárás elsősorban népesedési következményekkel járt Erdélyre nézve.A komoly katonai erőt jelentő székelyeket  részben a Kézdi székbe, részben az Aranyos mellé telepítették, s elhagyott földjüket a bevándorolt szászoknak adományozták. Így keletkeztek azok a szász telepek, melyek később a medgyesi és nagyselyki székekbe szerveződtek. Eredeti székely lakosságukat nemcsak a helynevek nagy többségének magyar eredete, hanem az a tény is elárulja, hogy a népesség kicserélödése ellenére még sokáig nem a szebeni, hanem a székely ispán hatáskörébe tartoztak. A tatárjárás egyenes következménye volt a román bevándorlás is.A katasztrófa katonai tanulságai ugyanis meggyőzték az uralkodót arról, hogy a megyei központokul szolgáló várak előnytelen fekvésük miatt komolyabb támadásnak nem képesek ellenállni, ezért azokat feladta, s az egyháznak vagy magánosoknak ajándékozta el,helyettük pedig országszerte a megközelíthetetlenebb hegyi várak építését és védelmének megszervezését kezdte meg. Ezeknek a váraknak környéke azonban, földművelésre alkalmatlan lévén, lakatlan volt, földmüvelö magyar vagy szász lakosság utólagos betelepítése akadályokba ütközött.Várnépre viszont szükség volt, nemcsak a katonai szolgálat és a fenntartás ellátására, hanem azért is, mert az Erdélyi-medence belsejében a királyi birtokok adományozás révén fokozatosan magánkézre jutottak, s így a király gazdasági érdekei egyre inkább a megmaradt hegyvidéki uradalmak jövedelmezőségének gyarapítását írták elő. A hegyvidék dús legelöi elsősorban hegyi pásztornépnek kínáltak megélhetést, érthetö tehát, hogy a királyok a Bulgáriából és Szerbiából észak felé húzódó román pásztorokkal népesítették be az új várkerületeket. Így szállották meg románok Erdélyben Déva, Hunyad, Salgó, Talmács, Törcs, Kecskés, Szádkő, Léta, Sebes, Almás, Csicsó, Bálványos és Görgény várainak környékét, zömükben azonban nem a tulajdonképpeni Erdélybe, hanem annak nyugati hegyvidéke külső, a magyar Alföldre néző oldalán épült várak (Miháld, Sebes, Zsidó, Halmos, Illyéd, Krassófő, Borzafő, Kövesd, Szád, Váradja, Világos, Deszni, Pankota, Sólyomkő, Valkó, Nyaláb, Aranyos, Kövár) uradalmaiba telepedtek be.

Bevándorlásuk nem egyszerre zajlott le, a hegyvidéket is csak fokozatosan, több évszázadig tartó állandó beáramlással népesítették be. Betelepítésük tervszerüen és kedvezményekkel bátorítva történt, eleinte – a király külföldi telepesek behívására vonatkozó kizárólagos jogának érvényesítésével – csak királyi birtokra.A bevándorló románok a magyar forrásokban mint hegyi juhpásztorok szerepelnek. Még a 16. században is hivatalos jelentés állapítja meg, hogy a románok csak a hegyekben pásztorkodnak - (Walachi, qui tantum in silvis et montibus non contemnendum pecorum numerum alunt). A  románok „nemzeti” adóneme, a juhötvened (quinquagesima ovium) volt,  mely mindenütt ötven juh után egy juhnak és egy báránynak a beszolgáltatásából állott.

Míg a Balkánon a leggyakoribb cselnik mellett más elnevezések is elöfordulnak a román pásztorközösség elöljáróinak megjelölésére , Magyarországon mindenütt a szláv eredetü „kenéz” (kenezius) megjelölés vált általánossá, mégpedig nem az eredeti szláv alakban (knez), hanem a magyaros „kenéz” formában. Maguk a románok, a szórványosan máig is használatos „chinez” alak tanúsága szerint, szintén ezt a magyar közvetítésű elnevezést alkalmazták saját vezetőikre.Hasonló úton juthatott a románsághoz a több kenézség fölött rendelkező vezetőt jelölő,ugyancsak szláv eredetű „vajda” (vojvoda) név is, mely a balkáni románoknál nem fordul elő, csak a magyar király országaiban.