István nagyfejedelem, miután Koppány lázadását leverte, annak felnégyelt teste egy darabját az erdélyi gyulának is elküldte, mintegy figyelmeztetésül, hogy a gyulák országa fölötti hatalomra is igényt tart. 
1000-ben történt megkoronáztatása után, latin rítusú térítőket küldött a gyulák országába, amelyet ezek politikailag is különálló területnek tekintettek, és István „fehér magyar” országától megkülönböztetve a „fekete magyarok” földjének neveztek. (A nyugati térítők etnikai különbséget sejtetnek a „fehér” és „fekete” jelzők mögött, s emiatt egyes történészek a magyarságtól akkor még megkülönböztethető kabarokat vélik a „feketék”-nek.)István ,végül 1003-ban,fegyveres támadást inditott az "engedetlen" gyula ellen, aki viszonylag gyorsan megadta magát. István magával vitte őt és családját, s meg is kereszteltette őket, mert papjai szerint „pogányok” voltak.Az utolsó gyulát Prokujnak hívták: neve a szláv prok =’maradék’ és új =’nagybátya’ szavak összetétele(ez utóbbi nyilván Szent Istvánra való célzás,hiszen István anyja az erdélyi Sarolt volt).István királynak azonban még Ajtony vezért is, aki a Maros alsó folyása mentén törzsi államot hozott létre, le kellett győznie. A király megbízásából támadást indított ellene az akkor már meghódolt (Prokuj) gyula, s az Ajtonyt eláruló és a királyi udvarba menekülő Csanád is. 
Ajtony vereséget szenvedett,s egykori fővezére,Csanád saját kezüleg fejezte le.A győzelem dicsőségéért versengő Csanád és Prokuj közül az előbbi nyerte el a király kegyét, és lett a néhai Ajtony vezér területén létesült Csanád megye első, névadó ispánja.
Az erdélyi gyula ,majd Ajtony legyőzésével Erdély a magyar király uralma alá került.Az erdélyi részek élén a magyarországi nagyurak közül kinevezett vajda állt, aki 1111-ben ugyan még mint „Mercurius princeps ultrasilvanus” tünik fel, és a fehérvári ispán címét is viselte. A szláv eredetű „vajda” (latinul: voivoda) elnevezés az oklevelekben csak a 12. század legvégén tünik fel, azelőtt 1177-ben, illetve 1183-ban fehérvári ispánként szerepel. A vajdát még két ízben (1200, 1201) említik egyben fehérvári ispánnak, azután csak vajdának nevezik.Ekkorra viszont eltünnek a méltóságnévsorokból az addig többször említett dobokai (1164) és kolozsi (1177) ispánok, akik azután fokozatosan a vajda alárendeltjeivé váltak. Erdély egész területének vajdai igazgatás alá jutása 1263-ban fejeződött be.
A királyi várak körül szervezett erdélyi vármegyék igazgatási kerületek voltak, melyeknek területén élők egyaránt az ispán, illetve a vajda katonai és bírói fennhatósága alá tartoztak. A várak közvetlen szolgálatára rendelt népességtöl húzott jövedelmek és szolgáltatások harmada az ispánt illette. A megyésispánok alól csak a királyi udvarhelyek voltak kivéve, ezeknek népe és jövedelme felett közvetlenül a király rendelkezett. Mint egész Magyarországon, úgy Erdélyben is voltak a király, ill. a királyné számára fenntartott birtokok, egy-egy udvarhellyel központjukban. Királynéi birtok volt pl. a Marostól délre a Gizella királyné által a bakonybéli apátnak adott (Magyar)lapád,vagy a később szintén eladományozott Asszonynépe, (Sajó)udvarhely, és (Sz
ékely)udvarhely is. . A 13.század eleje a királyi vármegyék felbomlásának és szétadományozásának korszaka volt. A legkorábbi ismert adományt III. Bélától a Wass és Aczél családok őse nyerte Erdélyben. A felvidéki Kácsik nembeli Mihály ,erdélyi vajdasága idején (1209–1212), testvérével, Simon bánnal (1215-ben vajda) együtt Kolozs megye keleti felében kapott földeket. Ezeknek egy részét azonban Simon bán hűtlensége miatt 1228-ban Tomaj nembeli Dénes tárnokmester, később (1233–34) vajda nyerte el, aki így nemzetsége erdélyi ágának, a Bánffy családnak megalapítója lett. A dunántúli Kán nemzetség tagja, Gyula, bizonyára szintén erdélyi vajdasága idején (1201 és 1214) jutott Küküllő menti birtokaihoz. Tartományúri hatalmat a vajdák azonban nem építhettek ki Erdélyben a 13. század végéig, mert tisztségüket csak rövid ideig viselték:1212 és 1226 közt például évente !váltották egymást a vajdák.
A 13. század második felében tűnnek fel Erdélyben a kívülről beszármazott Becse-Gergely, Ákos és Hermány nemzetségek. A Becse-Gergely nemzetség, melyből Erdély történelmében nagy szerepet játszó három család, a Bethlen, az Apafi és Somkeréki Erdélyi ágazott ki, a Nagy-Szamos és a Küküllők mentén jutott birtokokhoz, az Ákos nemzetség Thoroczkai ága Torda megyében, Illyei és Folti ágai pedig Hunyad megyében a Maros északi partján . Ez utóbbiak közelében a Hermány nemzetség kapott birtokot. A Hermány nembeli Lackfi család a 14. században az ország legelőkelőbb családjai közé emelkedett, és évtizedeken keresztül Erdély sorsának is irányító tényezője volt.
Az új birtokosok telepítési tevékenysége nyomán az új falvaknak egész sora keletkezett:többnyire Magyarország más vidékein fekvő ősi birtokaikról hoztak magyar telepeseket.Északon a Nagy-Szamos völgye volt a középkori magyar települési terület határa; Dés városát és Désakna sóbányáját 13. század eleji oklevelek említik. Kelet felé a 12. század végén a magyar terjeszkedés elérte már a Sajó völgyét, amit Sajószentandrás magyar falunak III. Béla király (1172–1196) egyik oklevelében való előfordulása bizonyít. Oklevelek említik Vécs várát is ,mellette Lővér és Magyaró falvakat.Délkeleten a 12. század végén a magyarság már az Olt-kanyarig ért, amint azt 13. század eleji oklevelekben szereplő magyar falunevek (Halmágy, Sáros, Báránykút, Hévíz, Sárkány, Barót stb.) is bizonyítják. Délnyugaton a mai Szászváros és Szászsebes magyar eredetű neveit említik 1224-ben, de a magyarok akkorra már régen benyomultak Hunyad megye belsejébe, a Sztrigy völgyébe is. A magyarság nyugaton is mindenütt az összefüggő erdőség határáig terjeszkedett: északnyugaton az erdőhatárhoz közel eső Gyalu és Esküllő faluk neveit említi Anonymus. Az így körülhatárolt területen, mely a széleken fekvő, aránylag gyéren lakott erdővidékek kivételével úgyszólván egész Erdélyt magában foglalja, a 12. század közepére összefüggő magyar néptömb élt.
