A Székelység

A Barcaság és Háromszék határán fekvő Szék földet 1252-ben adta IV.Béla király ,Akadás fia Bencenc székely hívének, a Nemes, Mikó és Kálnoki előkelö családok ősének, aki egész sor falut telepített oda magyar és székely bevándorlókkal. Ugyancsak a 13. század folyamán ajándékozta a király a székelyföldi Bálványos várát a székely Kézdi és Apor családok ösének. A szászok és székelyek területei közt fekvö törcsvári uradalom egy részét előbb a Bölöni Forró, majd az Uzoni Béldi családok nyerték adományban. A Béldiek a középkor végén a kézdiszentléleki, szintén székely területek közé ékelt királyi váruradalmat kapták, s más megyei birtokaik révén már jóval elöbb az erdélyi arisztokrácia soraiba emelkedtek, de, székely jogú birtokaik is voltak.A Székelyföld körül Fehér, Küküllö, Torda, Kolozs és Doboka megyék keleti szélein egész sor székely előkelö család, a fentieken kívül a Szentkirályi Semjén, Tuzsoni Bolgár, Meggyesfalvi Alárd, Szentgyörgyi Bicsak, Lázár, Nyujtódi, Damokos, Sepsi-Baconi, Teremi, Backamadarasi, Dobai, Fiátfalvi Náznán stb. és más, családok jutottak a középkor folyamán nemesi birtokhoz, részben királyi adomány, részben a megyei nemességgel való összeházasodás révén. Nem véletlen, hogy a székely nemzetségi szervezet vezető tisztségeit, a bíróságot és hadnagyságot is éppen ezeknek a családoknak tagjai viselték, mert nyilván csak a már eredetileg is tekintélyesebb, vagyonosabb székelyeknek állt módjában a nemesi színvonalat elérö, páncélos katonai szolgálat költségeit fedezni, ami a nemességet jelentö megyei birtok megszerzésének egyik feltétele volt. Természetesen a tisztségekkel járó anyagi elönyök, a közös székely birtokban való részesedés is kijárt nekik, s így székelyföldi és megyei jószágaik révén mind a székely, mind a megyei közéletben szerepet játszottak.

A székelység zöme azonban nem jutott el a páncélos katonáskodás lehetöségéig, mert ehhez gazdasági feltételei hiányoztak. Fegyvernemük mindvégig a könnyülovasság maradt. Erdély határait az egész középkoron át olyan ellenségek nyugtalanították, melyeknek hadereje szintén a könnyülovasságra volt alapozva (tatárok, litvánok, románok, majd törökök), a székelyek ösi harcmodora és felszerelése tehát továbbra is megfelelö maradt, s mivel a kezdetlegesebb fegyverzet megszerzése a szerényebb viszonyok közt élöknek is lehetséges volt, a személyes hadba szállás jogával és kötelességével együtt a személyi szabadságot is minden székely megörizhette.

Az eredetileg lótenyésztö székelység, a pásztorkodás elsödleges fontosságát eleinte még fenntartva, a szarvasmarha-tenyésztést kezdte szorgalmazni, amint azt adózásuk, az „ökörsütés” is mutatja. A társadalmi tekintélyt adó vagyon azonban már nem az állatállomány, hanem a földbirtok lett, melyet a nemzetségek ugyan méltányosan sorsoltak ki évente nyílhúzással tagjaik között, de a vezető családok nagyobb részt kaptak a közösböl, s minthogy hadizsákmányban szerzett rabszolgákat (Magyarországon már kivételként) még a 15. században is dolgoztattak, erdőirtással ők szereztek nagyobb magántulajdont. Az irtással nyert termöföld ugyanis általános magyarországi szokásjog szerint nem esett évenkénti felosztás alá, mint a közös birtok. Így indult meg egy székely földbirtokos arisztokrácia kialakulása, mely a gazdasági túlsúly mellett a tisztségeket is kezében tartotta. A hadnagyság és bíróság ugyan elvben nemzetségenként és áganként évröl évre sorra járt a szabad székelyek közt, viselésük azonban tekintélyt követelt meg, amit csak a vagyon adhatott, tehát a valóságban csak az előkelö családok tagjai részesültek benne. Mivel pedig egy-egy tisztség viselését az arra képessé tevö birtok tulajdonjogával kötötték össze, a birtokkal együtt a tisztség is apáról fiúra öröklödött. Így történhetett aztán meg, hogy a birtok eladásával a tisztség is a vásárlóra szállt, s a középkor végén nem székely eredetü, hanem magyar nemesi családok (mint a Barcsaiak vagy Apafiak) tagjai több ágon is érvényesíthették igényüket székely tisztségek betöltésére.

A székelyektöl eltéröen a szászok nem személy szerint szálltak hadba, hanem bizonyos számú katonát kellett kiállítaniuk. A katonáskodással járó társadalmi elönyök tehát náluk csak a népközösség egyik rétegére szorítkoztak, elsősorban a gerébekre, akik, a német bevándorlók vezetői voltak, s királyi megbízás alapján bíráskodtak a szász falvak felett. A geréb – egy személyben bíró, közigazgatási hatóság és katonai parancsnok – tisztségét örökös jogon bírta. A Szászföld szélén, megyei területen (akárcsak a Székelyföld szélén a székely előkelök) katonai érdemeik révén a gerébek birtokokat szereztek,közülük sokat a királyok forma szerint is megnemesítettek. A 13. és 14. század szász története ezeknek a gerébcsaládoknak egyre gyarapodó súlya és kizárólagos uralma jegyében folyt le.A gerébek megyei birtokaik révén korán szoros kapcsolatokat vettek fel a magyar nemességgel, s az összeházasodások magyar nemesek és szász gerébek között egyre gyakoribbá váltak. A nemesi életmód volt a gerébcsaládok eszményképe:családnevet  előszeretettel nem szászföldi, hanem nemesi jogon bírt megyei birtokuk után választottak,s néha csak a német személynevek és a „Geréb” melléknév árulják el egy-egy nemesi család szász eredetét. Ez a folyamat végül is a gerébcsaládok teljes elmagyarosodásához vezetett:a Talmácsi, Kelneki, Alvinci, Kentelki, Vingárti Geréb családok leányágon lettek magyarok, míg a többiek, a Fehér megyében birtokos Apoldi, Nádasdi, Hidegvizi, Pókafalvi, Alcinai, Dályai, Vizaknai Geréb, Balázsfalvi, Hosszútelki, Kisenyedi stb., a Doboka megyei Drági, Zsombori, Kajlai stb. férfiágon is . Közülük többnek tagjai megyei tisztségeket, alispánságot, szolgabíróságot viseltek, egy Vizaknai Geréb pedig a 15. században erdélyi alvajda, majd székely ispán lett.

Károly Róbert 1324. évi lázadásuk leverése után új közigazgatási szervezetet adott a szászoknak. Ezek eddig négy különbözö, önálló területen (az oklevelekben gyakran comitatus vagy provincia is) belül éltek, melyeknek élén a király által kinevezett, rendesen magyar nemes ispán állott. Ezek közül a legnagyobb területet az 1224. évi rendezés (Andreanum) óta Szászvárostól Barótig húzódó szebeni provincia foglalta el, jóval kisebbek voltak a medgyes–selyki, brassói és besztercei kerületek. A szebeni tartomány gerébjei állottak állandó harcban az erdélyi püspökkel s gyakran a vajdával is. Az ellenörzés hatékonyabbá tétele végett a király 1324 után megszüntette a szebeni ispánnak eddigi területi hatáskörét, a szebeni provinciát bírói illetékességi körzetekre, „szék”-ekre osztotta, s ezek élére maga jelölte ki a vezetö tisztviselöt, a királybírót, rendesen a hozzá közel álló szász gerébcsaládok tagjai közül. A másik három kerület továbbra is kinevezett ispánok, magyar fönemesek vezetése alatt maradt, akik rendesen egyúttal székely ispánok is voltak, s magyar familiáris tisztviselöikkel kormányoztak.1402-ben Medgyes és Selyk székek királybíró választására kaptak a királytól engedélyt, s ezzel megindult egy folyamat, melynek során a királyi hatalom a szász önkormányzatot kiépítette. 1464-ben Mátyás király megengedte Szeben városának, hogy királybíróját maga válassza, majd 1469-ben ezt a jogot kiterjesztette a szebeni tartomány másik hét székére is. 1486-ban pedig II. András királynak 1224-ben kiadott s a Szeben vidéki szászok kiváltságait magában foglaló diplomáját (Andreanum) a brassói, besztercei és medgyes–selyki kerületek számára is megerösítette. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a diploma egyik pontja, melynek értelmében a (Szeben vidéki) szászok fölött egyetlen fötisztviselö áll, alkalmazást nyert Brassó és Beszterce, valamint a 14. században alakult Segesvár esetében is. Ezáltal az egész szász népet egyetlen fő ,a szász gróf , kinek tisztét a szebeni polgármester töltötte be,kormányozta.

I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) tudatos gazdaságpolitikája gondjaiba vette a szász kereskedelmet: 1369-ben Brassónak biztosította az árumegállítási jogot, vagyis a lengyel és német kereskedöket kényszerítette, hogy Havaselve felé menet a legfontosabb árucikket, a posztót brassóiaknak adják el, s ezek vigyék tovább, s hogy a Havaselvéröl szerzett árukat, mezögazdasági termékeket és állatokat szintén a brassói piacon értékesítsék,1378-ban Szeben részesült ugyanebben a jogban a rajta keresztül vezetö útvonalat illetöen, a Moldván át vezetö lengyel útba való bekapcsolódásra pedig már 1368-ban Beszterce. A kereskedelmi forgalom ekkor azonban még nem annyira szász ipartermékeket, hanem nyugat-európai iparcikkeket, főleg textíliákat közvetített kelet felé, hiszen a szászoknak piacra termelő ipara a 14. században még alig volt. A tényleges kivitelben a szász kereskedök maguk alig vettek aktív részt, hanem az árumegállító jogra támaszkodva, városaik piacán adták el áruikat a román kereskedöknek, s vették át tölük a csereanyagot. A 15. századra viszont az erdélyi ipar termékei is utat találtak kelet felé. Az iparosodás olyan méreteket öltött, hogy még falvakban is találunk olyan céhet, melynek százon felül van a taglétszáma. A román vajdaságok felé irányuló kivitel árucikkek szempontjától egyre változatosabb lett, a 15. századi vámszabályzatokban készruha, edény, kések, különbözö fegyverek,füszerek, ötvösmüvek, pergamen, papír,szárított gyümölcs ,sütemények stb. is szerepelnek. A román vajdaságokból behozott áruk azonban változatlanul nyerstermékek, (élöállat, nyersbor, gy4apjú, viasz, méz s ritkábban gabona) maradnak.A három nagy szász város, Nagyszeben, Brassó, Beszterce mellett nemcsak a magyar városok (Dés, Torda, Gyulafehérvár) s a székely központok (Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy stb.), hanem a többi szász város is (Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Szászváros) hátramaradtak, elsősorban azért, mert Brassó, Nagyszeben és Beszterce uralkodtak a román vajdaságokba vezető szorosokon. A székely városkák egy része szintén a határ mentén feküdt, de a székelység katonai életformája megakadályozta a hivatásos kereskedöréteg korai kialakulását. Egyedül Kolozsvár, ez az alapításakor vegyes, magyar–német lakosságú város volt képes versenyezni velük.A kereskedelem révén felemelkedett új szász vezetö réteg, a városi patríciusok rendje zárt, csak néhány családra szorítkozó osztály volt.Az új szász társadalmi rend a nagyobb városok elsőbbségére épült fel. A szász székek főhelyei következetesen meggátolták a hatáskörükbe tartozó többi helység fejlödését, és elsösorban vásártartási joguk kizárólagosságát tartották fenn. Így hiúsította meg pl. 1378-ban Brassó Földvár, 1379-ben Nagysink Szentágota stb. önálló hetivásár tartására irányuló törekvéseit.

Míg a 13. században csak Erdély déli felében, a hegyvidéken és annak közelében tünnek fel szórványosan román telepek, a 14. század elején a telepeikre vonatkozó adatok száma hirtelen megszaporodik, és a székelyektöl megszállt Keleti-Kárpátok kivételével egész Erdély területén benépesülnek velük a hegységek.1334-ben pl. egy bizonyos Bogdán vajda költözött be Magyarországra (de terra sua in Hungariam), aki olyan nagy számú népet hozott magával, hogy beköltöztetése több mint kilenc hónapot vett igénybe, s a király részéröl az ország egyik legelökelöbb méltósága, a kalocsai érsek küldetett ki a dolog lebonyolítására. Amint a szerb királyok oklevelei a Balkánon egyre ritkábban említenek románokat, úgy növekszik számuk Magyarországon. Befogadásukra a kelet-magyarországi királyi váruradalmak már nem bizonyultak elegendöknek, ezért a magyar királyok külön engedély nélkül is elnézték, hogy magánbirtokosok is telepíthessék öket. Elöbb a hegységek lábánál alakultak ki az állandó román telepek, már fennálló magyar, szláv és német falvak határában, amint azt a falunevek nyelvi eredete bizonyítja, s csak késöbb, jórészt a 15–16. században ért el a folyamat a magashegyi tájakra, ahol más népek közvetlen szomszédsága nem befolyásolta a románság életmódját. Csak ezek a késön létrejött román falvak viselnek román nevet.A 14. század közepéig a román bevándorlás csak a lakatlan hegységeket és közvetlen környéküket népesítette be,az 1348–49. évi, egész Európát végigpusztító szörnyü pestisjárvány azonban, mely, mint nem egy belföldi és külföldi forrás megállapítja, Magyarország lakosságát is megtizedelte (mortalitas magna fuit in regno Ungarie, multe civitates et ville deserte habitatoribus vacuate), megnyitotta az utat a románságnak az elpusztult magyarok és szászok falvaiba. A munkaeröben szükölködö földesurak a hegyvidéken kevésbé sújtott s egyébként is állandó hozzávándorlással gyarapodó románokat részben vagy teljesen elnéptelenedett belsöerdélyi falvaikba telepítették. Így keletkeztek az erdélyi Mezöségre és folyóvölgyekre oly jellemzö ikerfalvak, melyeknél ugyanazon (kivétel nélkül mindig magyar vagy szász) falunévhez illesztett „Magyar”, „Szász”, illetöleg „Oláh” jelzö különbözteti meg a kétféle nemzetiségü résztelepülést. Ezeknek az ikerfalvaknak alapítási idejét könnyen meg lehet állapítani, mert nevük a 14. század, nagy részben pedig a 15. század elött nemzetiségi jelzö nélkül fordul elö, akkor tehát még lakosságuk etnikailag egységes volt, a románság beköltözését tehát az utolsó ilyen formában történö említés és a kettéválást mutató nemzetiségi megkülönböztetés elsö feltünése közé kell helyeznünk.