A bábolnai felkelés

Az Anjou-ház férfiága Lajos királyban kihalt (1382), a trónutódlás körül súlyos belviszályok keletkeztek. A polgárháborúkból győztesen kikerülő királynak,Luxemburgi Zsigmondnak(1387–1437) bele kellett nyugodnia, hogy a hatalomban a megerősödött arisztokráciával osztozzék. Az oszmán-török hódítás a 14. század végén már a magyar határ felé közeledett. Zsigmond király "keresztes" hadjárata,melyben magyar vezetés alatt nyugati lovagok mellett a Balkán népeinek szabadsághősei is részt vettek, 1396-ban Nikápolynál csúfos kudarccal végződött. A következő évben a magyar országgyűlés a veszedelem nagyságára jellemző újítást volt kénytelen hozni, amennyiben minden huszadik jobbágy után egy katona állítását rendelte el török támadás esetére.1420-ban Hátszeg mellett Csáky Miklós erdélyi vajda maga próbált egy török seregnek ellenállni, de vereséget szenvedett, a támadók Hunyad megyét és Szászvárost elpusztították ,a lakosság nagy tömegeit hajtva rabszolgaságba. 1421-ben Brassó falai alatt jelent meg török csapat, a szász és székely hadat szétverte. A törökök ez alkalommal a Barcaságot és Fogaras vidékét dúlták végig.1432-ben török és román csapatok ütöttek be, s a nemrégen felépült falaik mögül eredményesen védekező brassóiak és szebeniek kivételével a Szászföld, s a Székelyföld is súlyos károkat szenvedett . A veszély komolyságát felismerve, a következő évben a király a telekkatonaság átszervezése mellett (minden 33 jobbágytelek után egy-egy íjász lovas bevonulását követelve meg, s eltartásukra új adót vetve ki) külön szabályozta az erdélyi haderő összetételét is. A vajdát, a székely ispánt s az erdélyi püspököt egyenként 500, a többi egyházi testületet és a városokat egyenként 50–150, a megyéket együttesen 3000, míg a székelyeket és szászokat 4000 katona kiállítására kötelezte.

A honvédelem súlyosodó terhei elsősorban a jobbágyságra nehezedtek. A román jobbágyok csak juhnyájaik után adóztak, egyházi tizedet pedig mint görögkeletiek nem fizettek. Amint azonban a magyar és szász jobbágyok a városfejlődés megindulásával tömegesen kezdték földesuraikat elhagyni, és a városokban keresték boldogulásukat, az üresen maradt telkekre a birtokosok románokat telepítettek, s ugyancsak románok szálltak meg a pestis, majd a török által kiirtott vagy rabságba hurcolt magyar és szász jobbágyok telkein. Az erdélyi püspök kérésére a király beleegyezett, hogy a római katolikus jobbágyoktól elhagyott, úgynevezett „keresztény földekre” költöző románok fizessék az illető telek után járó tizedet. Ez az intézkedés a sokkal enyhébb ötvenedadóhoz szokott román jobbágyságot elégedetlenséggel töltötte el.A magyar és szász jobbágy viszonyai is megromlottak. A nemességet, a török veszedelemmel járó új katonai kiadások arra indították, hogy a jobbágyszolgáltatásokat emeljék. Követelni kezdték az egyházi tized mintájára 1351-ben bevezetett új földesúri járadékot, a kilencedet, emelték a földbért, soron kívüli adókat vetettek ki,akadályozták a jobbágyköltözést stb. Súlyos teher volt a rendszeressé váló tényleges katonáskodási kötelezettség is a fegyverforgatástól már jóideje elszokott paraszt számára,így érthető,hogy a jobbágyság Erdély-szerte lázongani kezdett.

Magyarország közvetlen szomszédságában már két évtizede folyt az az elkeseredett háború, melyet Zsigmond király – egyúttal cseh király és német-római császár  a husziták ellen viselt. Luxemburgi Zsigmond kincstárának vagyonát a huszita háborúk jelentős mértékben felemésztették:a pénzrontás eszközéhez folyamodott, s az országot három éven keresztül rossz minőségű ezüstpénzzel árasztotta el.Erdélyben a püspök,Lépes György nem szedett be adót amíg a "rossz" pénz forgalomban volt, a parasztság kezében pedig csak ilyen pénzből halmozódott fel jövedelem. 1437-ben aztán újból a "jó" pénzt helyezték forgalomba, erre a püspök kiadta a parancsot adószedőinek a pénzbehajtásra, de ezúttal három évre visszamenő tartozásra hivatkozva.Mivel a parasztok nem tudták kifizetni járandóságaikat, a püspök egyházi átok alá vetette őket, kiközösítetve őket az egyházból,ami elkeserítette a hívő katolikus parasztokat, mert ez által meg lettek fosztva a halál utáni üdvözülés reményétől.1437 tavaszán a végső elkeseredésbe hajszolt erdélyi parasztok fegyvert fogtak.A Doboka megyei Alparét határában emelkedő Bábolna hegy  fennsíkján sáncolták el magukat. Onnan küldtek kapitányaik, név szerint a Dióson lakó Budai Nagy Antal, a Kenden lakó Nagy Mihály és Gál, a széki Nagy Tamás, a kolozsvári Jakab Mester fia János és az antosi Gálfi László, valamint zászlótartójuk, Vajdaházi Nagy Pál nevében követeket a felkelés hírére Erdélybe siető Csáky László vajdához. A követeket a vajda megcsonkíttatta ,s maga mellé véve a püspök, Lépes Loránd alvajda s Tamási Henrik és Kusalyi Jakcs Mihály székely ispánok csapatait, megtámadta a parasztokat. Csatát vesztett, ő maga el is tűnt Erdélyből, az év végén a király le is váltotta. A nemesség egyezkedésre kényszerült, és a kolozsmonostori konvent előtt július 6-án létrejött szerződés értelmében a jobbágyok sérelmeinek orvoslását meg kellett ígérnie. A püspök felére szállította le a tized pénzváltságát, és kedvezményt adott a hátralék megfizetésében. A földesurak a korábban másfél aranyforintra rúgó földbér fejében 10 dénárral elégedtek meg, s évi egy napi munkában állapították meg a jobbágytelket terhelő robotot. Megszüntették a kilencednek, s az akónak a szedését is. Végül pedig elismerték a jobbágyok szabad költözködési jogát. A szerződést természetesen,a nemesség,nem vette komolyan,a harcok hamarosan újrakezdődtek.A magyar nemesség nevében az alvajda szeptember közepén Kápolnára közgyűlésre hívta a másik két nemzet vezetőit. A tartományt fenyegető belső és külső veszély ellen szövetséget kötöttek, megfogadva, hogy a király kivételével minden támadó ellen közös erővel fogják oltalmazni egymást. Néhány napra a kápolnai gyűlés után a parasztokkal újabb véres összeütközésre került sor, s a nemesek megint vesztettek,egyezkedésre szorultak. Október 6-án a Doboka megyei Dellőapáti faluban egyezett meg a két fél abban, hogy követeket küldenek a királyhoz, s őt kérik fel döntőbírónak.A parasztok Szent István törvényét kérték a király által újra kiadatni, s csak ha ezt már nem lehetne megtalálni, arra az esetre egyeztek bele a korábbiaknál kedvezőtlenebb feltételekbe. Ezek az engedmények már a parasztok kifáradására mutatnak, s egyben a király jóindulatába vetett naiv bizakodásukra is.Zsigmond azonban súlyos beteg volt, december 9-én meghalt, utódja, Habsburg Albert osztrák herceg még nem volt az országban, a királyi döntés tehát késett. A parasztok közben a kolozsvári polgárságot is megnyerték maguknak, s így fallal kerített, erős hadászati támaszponthoz jutottak. Azonban a nemesek az újonnan kinevezett vajda, Losonci Bánffy Dezső vezetésével és a külső Magyarországról megérkezett segédcsapatok támogatásával Kolozsmonostor mellett végül is döntő győzelmet arattak, Budai Nagy Antal holtan maradt a csatatéren. 1438 elején Kolozsvár, az utolsó menedék is elesett. Február 2-án Tordán összeültek a három nemzet képviselői, s miután a szövetséget ünnepélyesen megújították, bekövetkezett a jobbágyokkal való leszámolás: a vezetőket megkínozták és kivégezték, a többi foglyot megcsonkították, megvakították. Kolozsvár városi szabadsága elvesztésével fizetett résztvételéért, s csak évek múlva nyerte vissza jogait.